Kiebrudalt kóbor eb

Lágy szellő zizegtette meg a száraz avart, tehénbőgés hangját hozva a távolból. A kora tavaszi napsütés előcsalogatta a föld alatt megbújó hóvirágokat. Pár nap és fehér virágszőnyeg borítja majd a tölgyerdőt. A tél hamarosan véget ér, de a történetünk még csak most kezdődik...

- Halló! - hasított az erdő csendjébe a panaszos vonyítás. - Hol vagy gazdi? Itt vagy? Hallasz? Miért nem jössz már? - sírt a kiskutya. De csak a madarak csiviteltek a fák ágain. A kutyus nagyokat szippantva a levegőbe, visszafelé követte a nyomait, egészen az erdő melletti poros földútig. Elnézett minden irányba, jó nagyokat harapott a friss levegőből, de csak halvány illatfoszlányokat sikerült elcsípnie a gazdi jól ismert csípős, füstös szagából.

- Nem értem... hol lehet? - tottyant a földre fáradtan. - Mostantól el sem mozdulok innen, megvárom amíg visszajön!

- Azt ugyan várhatod pajtikám! Elszáguldott, hogy csak úgy porzott az út utána! - hallatszott hirtelen a magasból. Az egyik közeli fenyőfáról egy mókus figyelte szomorú szemekkel a kutyuskát.

- Bolond beszéd! - ugatta le a kiskutya. - Miért tenne ilyet? Én vagyok a hibás, nem kellett volna elcsatangolnom! - csaholt mérgesen, majd tett még egy próbát. - Halló! Gyere vissza gazdi!

- Nem először látok ilyet. - csóválta a fejét a mókus. - Megjönnek, kiteszik a kutyát, aztán gyorsan kereket oldanak és vissza se néznek. Mi meg napokig hallgathatjuk az üvöltéseteket! Gonosz az ember, szétszórja a szemetet, bántja a védtelen állatokat, csak rombolást hagy maga után!

- Nem igaz! Miért mondasz ilyen csúnyákat? - pattant fel sértődötten a kiskutya.

- Talán téged sosem bántott a gazdád? - kérdezte csúfondárosan a mókus.

- Hát, a Cirkossal párszor ellátta a bajomat az igaz...

- Na, látod? Megmondtam! Csak fájdalmat tudnak okozni! - csattant fel a mókus. - Menj be a faluba, ott talán találsz valami ennivalót, a többiek is így tettek! - tanácsolta aztán hirtelen lenyugodva.

- Nem igaz! Nem minden ember gonosz és kegyetlen! Visszajön a gazdám és én itt fogok rá várni! Majd meglátod! - füstölgött magában a kutyus és elszántan vackolta be magát egy útszéli bozótocska tövébe.

Két napig várt türelmesen, de hiába. Nem jött senki. Az éjszakák nagyon hidegek voltak, a szeme már kopogott az éhségtől. Csak pár falatot talált magának, mert félt messze menni az úttól, és inni is csak egy koszos pocsolya vizéből tudott. Hosszú, fekete-fehér bundájába száraz ágak, levelek gabalyodtak, kurta lábacskái fáztak a fagyos földön. Testét ellepték a kullancsok, akik szívták a vérét, hiába vakaródzott, nem bírt tőlük megszabadulni. Végül be kellett látnia, hogy a mókusnak igaza volt. Itt hagyták. Egyedül. Nem kellett nekik.

- Tényleg ilyen gonosz az ember? Mindegyik? Nem hiszem! Elmegyek és keresek új gazdát magamnak! Megmutatom a mókusnak, hogy téved! Ügyes, okos kutya vagyok, ha nem is a legszebb! Biztos lesz, aki engem is szeretni fog! - gondolta, azzal elszántan elindult a falu irányába. Gyorsan szedte apró lábait, néha meg-megállva, hogy kicsit kipihenje magát, mert korgó pocakkal nehéz sokáig szaladni. Azonban mikor beért a faluba, újabb csalódás várt rá. Idegen, mérges kutyák ugatták meg a kerítések mögül. Néhány ki is futott, hogy megcsipkedje amúgy is megtépázott bundáját. Ha sétálni látott egy-egy embert, rögtön odaszaladt, de azok csak mérgesen fújtak rá és elkergették.

- Legalább pár falatot adnának! - sóhajtott panaszosan. - Nagyon éhes vagyok!

Egyre beljebb jutott a házak között. A füle már fájt a sok morgástól, ugatástól, amik az útját kísérték. Egyszer egy autó is majdnem elütötte, mikor átfutott előtte az úton. Sokáig pihegett remegő lábakkal az árokban, mire összeszedte a bátorságát, és folytatta útját. Az este sötétje elől ismét egy bokor alá húzódott. Lefeküdt háttal az útnak, felnézett az égre és azt kívánta a csillagoktól, hogy találjanak neki új otthont és szertő gazdát. A környéken lakók aznap éjjel sokszor ébredtek fel fájdalmas vonyítására...

Eljött az új nap. Épp kimászott a bokor alól, mikor egy hatalmas férfiemberrel találta szemközt magát.

- Szóval tőled nem tudtunk aludni éjjel! - mordult rá mérgesen. - Eredj innen! Többet meg ne lássalak itt! - mondta és egy jókora bottal meg is célozta, hogy alig tudott kitérni az ütés elől. Szaladt, ahogy a lába bírta, maga sem tudta már hol jár, mindenütt csak házak, mérges emberek és még mérgesebb kutyák fogadták.

- Feladom. Nem bírom tovább... vaú! Vaú! - szállt a keserű vonyítás a levegőben. Már teljesen átadta magát a fájdalomnak, amikor...

- Gyere ide kutyus! Ne félj! Éhes vagy?

- Ki az? Hozzám beszél? - nézett körbe a kutyuska és meglátott egy nőembert, amint épp leguggol, és a kezét nyújtja felé. - Hozzám beszél! Hozzám! Mi az a kezében? Sajt! Jó az illata, de mi van, ha csak bántani akar? - száguldoztak a gondolatok a kutyus fejében. Az eltelt napok nagyon félőssé tették, nem bízott már meg senkiben. De az a sajt olyan ínycsiklandozó!

- Megnézem mit akar, ha bántani fog, gyorsan eliszkolok! - döntött végül és egyre közelebb araszolt a kinyújtott kézhez. Egy kis darab a sajtból a földre hullott. Befalta, majd hátraugrott.

- Hm, ez nagyon finom! Jöhetett volna kicsit több is! - nyikogott. Újabb sajtdarabka esett eléje, kicsit közelebb a nőhöz. Míg bekapta, megérezte az ujjakat a bundájában, ahogy finoman simogatják.

- Ennyivel azért nem tudsz megvesztegetni! Még nem győztél meg! - vakkantott, majd újból eltáncolt a kezek közül. Ekkor látta, hogy egyre közelednek egy hatalmas, kitárt zöld kapu felé. Kedves kis házikó udvarára nyílt, itt lakhatott a nő, aki megszólította. Rásandított és látta, hogy lapul még pár finomság ott, ahonnan a sajt jött.

- Gyere kutyus, ne félj, nem bántalak! - bizonygatta a nő lágy hangon. A kedves duruzsolás balzsam volt fájó lelkének és közelebb merészkedett. Egyre erősebben érezte a felé áradó fantasztikus szagokat. Ismerős és ismeretlen, nyálcsorgató ételek illatát! Mikor bekapta a következő falatot, a szeme sarkából meglátta, hogy lassan becsukódik mögötte a kapuajtó.

- Ez meg mi? Be akar zárni? Mégis bántani akar? - tért magához a bódulatból és már ki is ugrott a maradék résen az utcára. Három újabb falatkába került, mire a zöld kapu bezárulhatott mögötte.

- Megadom magam, nem tudok úgysem hová menni, kivárom mi történik itt velem. - sóhajtott és tűrte, csak tűrte a simogató kezek érintését. A nő a cirógatások között a sok kullancstól is megszabadította végre. Friss vizet adott neki és miközben lefetyelni kezdte, figyelmesen hallgatta szavait.

- Honnan keveredtél ide kutyuska? Mióta csatangolsz már? Csupa kóc és piszok a bundád. - csak úgy záporoztak a kérdések, de a kutyus hiába nyeffegte a válaszokat, a nő nem értette. - Ha akarsz, nálunk itt maradhatsz... jó sorod lesz. Persze, ha csak nem találjuk meg a gazdád... - folytatta kicsit elbizonytalanodva. Ezt már a kutya sem hagyhatta szó nélkül és hangos csaholásba kezdett, szinte beleüvöltve a fájdalmát a nő arcába.

- Elhagyott! Érted? Kidobott, mint egy megunt bakancsot! Étlen, szomjan az erdő szélén! De mit értesz te ebből?! Semmit! Semmit! - zokogta, majd kimerülve a testi és lelki fáradtságtól összecsuklott a nő lábainál. Azt hitte, kirohanása majd megijeszti és kitessékeli a kapun, de nem így történt.

- Jól van! Ne félj! Vége. - hallotta a nő eltökélt hangját. - Itt senki sem bánt! - cirógatta nyugtatón. - Kell egy név... talán Folti? Olyan kis foltos bundás vagy... - töprengett tovább fennhangon.

- Legyen! Nekem bármi jó, csak hadd maradjak! - csóválta meg a farkát kissé félénken a kutya.

- Akkor ez eldőlt! - nevetett a nő, majd ripsz-ropsz kerített egy takarót, amin a kiskutya végre kipihenhette az eltelt napok szörnyűségeit. Dolga végeztével bement a házba, ám az ajtóból még visszaszólt.

- Majd elfelejtettem, Folti! Van nekünk két kandúrunk, ne ijedj meg tőlük, nem bántanak, ha te is békén hagyod őket. Később kijövök és bemutatlak a gyerekeknek is- mondta, majd az ajtó bezárult mögötte.

- Hiszen, de jó vicceid vannak! - sóhajtott nagyot a kutya. - Én, egy kutya, hogy félnék én a macskáktól?! És mit mondott még? Gyerekek? Ó... gyerekek! - sóhajtotta, majd a következő pillanatban hosszú, pihentető álomba merült.

Nem vette észre a kútról és a tuja bokor tetejéről rászegeződő zöld szemeket, sem a napfényben megcsillanó fekete és vörös-fehér bundát sem. Álmában a zöld kapuval álmodott, mely mikor eléje ért kitárult és mögötte ott várta az új élet, tele finom falatokkal, cicákkal, gyerekekkel és szeretettel. Sok-sok szeretettel. Álmában gondolkodás nélkül beszalad rajta.

Vége.