Mesepad

Csukjátok be a szemeteket egy pillanatra! Milyennek képzelitek a mesepadot? Megvan? Jó, akkor most gyorsan felejtsétek is el! Ez a pad ugyanis biztos, hogy semmire sem hasonít azok közül, amit magatok elé képzeltetek.

Egyedül, magányosan állt a vízparton. Persze régen neki is voltak társai, látott ő is szebb napokat. Felületén csillogó lakkozást, lábaiban büszke, erős tartást... de mindez már a múlté lett. Belé a szú is csak hálni jár, mert rágnivalót már rég nem talál. Szálkás, repedezett teste csak bosszúságot okoz a rátelepedőre. Öreg, vén pad, vajon mi tartja még össze?!

- Ismét eltelt egy nap. Sehol egy kiránduló, megfáradt utazó, vagy bódult gerlepár... - sóhajtozott a vén pad, hogy rozsdás szögei csak úgy nyikorogtak belé. Egy kósza fuvallat vigasztalón végig simította, lesodorva a lehullott faleveleket róla.

- Miért búslakodsz, padocska? - suttogta a repedéseibe.

- Naphosszat csak unatkozom, senki nem jár erre! - panaszkodott a pad. - Bezzeg régen! Fürdőzők hada ostromolt, táborozók, haveri bandák, nagy szerelmek alá tartottam bakot... - sorolta emlékeit lelkesen. - Most meg... lassan az inda is legyőz és felkúszik a lábamon... - recsegte a padocska, majd kicsit kárörvendőn figyelte, ahogy a fojtogató gaz levele beleakad egy kiálló szögbe.

- Ne aggódj, kis pad! - vigasztalta a szellő. - Hamarosan új szelek fújnak.... - susogta, miközben az inda leveleit ő is jól megtépkedte és tovaszállt.

- Na, hiszen új szelek... jönnek-mennek... csak én állok itt mozdulatlan... - dünnyögte a mesepad, de kérges szívébe halvány reménysugár költözött. Közvetlen a szúlakás mellé. Észre sem vette, amit a szellő még hátrahagyott. Egy ajándékot...

Elmúlt a nyirkos ősz, jött rá zord tél. A hideg az illesztékekig hatolt, kemény próba elé állítva őt. Valóban jöttek új szelek. Ám a simogató, langyos déli szelet fogcsikorgató északi orkánok váltották le. A mesepad azt hitte, sosem ér véget.

Ám egy reggel rég nem hallott madárcsicsergés ébresztette, a szürke köd helyett pedig ragyogó napsütés melegítette fel rogyadozó lábait. Nagyokat nyújtózott, hogy csak úgy ropogott bele mindene és fáradt tüskeszilánkok repültek róla szerteszét.

- Óvatosan! Vigyázz! - hallott ekkor egy halk kiáltást. Csodálkozva nézett körbe, de senkit sem látott.

- Itt vagyok lent! - szólt a hang újra. Mikor letekintett, a lábánál egy apró zöld növényt pillantott meg. Épp most bújhatott ki a földből, zsenge levelei még alig bírták el azt a kevés földmorzsát is, ami rájuk tapadt. - Még felnyársalsz ezekkel a hulló tüskékkel! - zsémbeskedett és szemrehányón nézett fel rá.

- Bocsánat! - mondta illedelmesen a pad. - Nem tudtam, hogy itt vagy... - szabadkozott.

- Fátylat rá! - nyújtózott nagyot a növényke, majd kíváncsian forgott körbe. - Milyen szép ez a hely! - kiáltott elragadtatottan.

A mesepad csodálkozva követte a tekintetét. "Szép?! Itt...?" De aztán el kellett ismernie, hogy a tavaszi napfényben fürdőző nádas, a csillogó víztükör, a méltóságteljesen álldogáló fák, egész kellemes látványt nyújtottak. "Kár, hogy mindent hamarosan felver majd a gaz..." - gondolta szomorúan és nagyot sóhajtott.

- Mi az? Most megint szálkaesőt zúdítasz rám? - érdeklődött a növényke.

A kis pad csak megrázta magát, persze óvatosan, majd megkérdezte milyen növényt tisztelhet benne.

- Írisz vagyok, Kék Írisz. Nagyon örvendek! - hajolt meg kecsesen amaz.

- "Írisz! Egy virág! Egy igazi virág és pont itt, mellettem!" - gondolta a pad és akkora boldogság töltötte el, hogy majd széthasadt, de meg nem szólalt. Szerencsére a kis virágot nem zavarta hallgatagsága, beszélt ő kettejük helyett is és a kis pad csak nézte áhítattal az élettel teli apróságot.

Idővel a pad nyelve is megeredt és rengeteget mesélt a virágnak a régi csillogásáról, amikor még neki is voltak padtársai és mesélt az emberekről is, akik régen gyakran felkeresték őket. Közben az írisz csak nőtt, egyre szebb és ragyogóbb lett. Szirmai olyan gyönyörű kékben pompáztak, amilyet még a legtürkizebb nyári égbolt sem tudott leutánozni.

Hamarosan mély barátság szövődött köztük. A padot nagy szomorúság töltötte el, mikor látta hogy az írisz ragyogása idővel hogyan fordul át sorvadásba. Mikor látta, hogy halványodik napról-napra a gyönyörű kék virágszirma, hogy satnyul, sárgul a korábban élénkzöld levele az ő kedves barátnőjének. Mikor ennek hangot is adott, a kis virág csak lágyan kacagott.

- Ennek így kell lennie! Ne szomorkodj, találkozunk még! - mondta, de a mesepad hitte is, meg nem is.

Sem az ősz, sem a tél nem telt még ilyen lassan... ám egy reggel, ami nagyon hasonlított egy korábbi tavaszi reggelhez... a kis mesepad különös csiklandozást érzett a lábaiban. Ahogy lenézett, alig hitt a szemének! Mindenütt, amerre csak ellátott, apró kis levelek bukkantak elő a föld mélyéről. És mind őt figyelte mosolyogva.

- Íriszek, Kék Íriszek! - zokogott fel örömében, hogy egész teste megrázkódott belé.

- Csak óvatosan! Még felnyársalsz ezekkel a hulló tüskékkel! - kacagott vissza rá egyikük.

- Te vagy az? Tényleg, te vagy az? - kiáltott boldogan a kis pad, mikor az ismerős hangot meghallotta.

- Mást vártál? - nevetett vissza rá a kis szemtelen. - Magammal hoztam a testvérkéimet is, remélem nem bánod... - mutatott körbe a többiekre.

Dehogy bánta! Azt sem tudta melyiket nézze, egyik szebb volt, mint a másik. Heteken át szórakoztatta őket kedves mesékkel, árnyat adott nekik, ha erősen tűzött a nap, oltalmat, ha viharos szél tombolt. Dacolt minden elemi erővel, hogy megvédje kis barátait. Vibrált a pad, vibráltak a virágok, lüktetett a környék is...

Először csak egy embernek tűnt fel, aztán hétnek, végül harmincnégynek. Lassan csodájára jártak mindenfelől a gyönyörű erdei virágoskertnek. Vigyázva, hogy kárt ne tegyenek a virágokban, kihúzkodták a padból kiálló szögeket, lecsiszolták a kopott felületeket, megerősítették elfáradt lábait és hamarosan a kis mesepad újra a régi fényében pompázott. Fáradt vándorok pihentek meg rajta, simogatták fényes lapját. Álmodozó fiatalok nyúltak végig rajta, hogy az íriszek illatfelhőjén át nézzék a csillagok ragyogását. Hétről hétre, nap-nap után... Mi történt, mikor újra beköszöntött az ősz és a tél? Akkor is jöttek! Ápolták, gondozták a földet és tavasszal a kis íriszek még hatalmasabb virágtengerrel hálálták meg a gondoskodást.

Hogy a kis mesepad mit érzett? Még kérdezitek...?

Na, akkor most megint csukjátok be a szemeteket egy pillanatra! Milyennek képzelitek most a mesepadot? Megvan? Jó, akkor most gyorsan felejtsétek is el! Ez a pad ugyanis biztos, hogy semmire sem hasonít azok közül, amit magatok elé képzeltetek...