Papucsszaggató Folti
I.
Lágy szellő zizegtette meg a száraz avart, tehénbőgés hangját hozva a távolból. A kora tavaszi napsütés előcsalogatta a föld alatt megbújó hóvirágokat. Pár nap és fehér virágszőnyeg borítja majd a tölgyerdőt. A tél hamarosan véget ér, de a történetünk még csak most kezdődik...
- Hallóóóó! - hasított az erdő csendjébe a panaszos vonyítás. - Hol vagy gazdi? Itt vagy? Hallasz? Miért nem jössz már? - sírt a kiskutya. De csak a madarak csiviteltek a fák ágain. - Miért kellett nekem megint az illatok után futkosnom? Most aztán jól eltévedtem! - füstölgött magában a kutyus, miközben nagyokat szippantva a levegőbe, visszafelé követte a nyomait, egészen az erdő melletti poros földútig. Elnézett minden irányba, jó nagyokat harapott a friss levegőből, de csak halvány illatfoszlányokat sikerült elcsípnie a gazdi jól ismert csípős, füstös szagából. - Nem értem... hol lehet? - tottyant a földre fáradtan. - Mostantól el sem mozdulok innen, megvárom amíg visszajön!
- Azt ugyan várhatod pajtikám! Elszáguldott, hogy csak úgy porzott az út utána! - hallatszott hirtelen a magasból. Az út túloldalán sötét, sűrű fenyvesrengeteg sorakozott. Az egyik közeli fenyőfáról egy mókus figyelte szomorú szemekkel a kutyuskát.
- Bolond beszéd! - ugatta le a kiskutya. - Miért tenne ilyet? Én vagyok a hibás, nem kellett volna elcsatangolnom! Hallóóóó! Gyere vissza gazdi!
- Nem először látok ilyet. - csóválta a fejét a mókus. - Megjönnek, kiteszik a kutyát, aztán gyorsan kereket oldanak és vissza se néznek. Mi meg napokig hallgathatjuk az üvöltéseteket! Gonosz az ember, szétszórja a szemetet, bántja a védtelen állatokat, csak rombolást hagy maga után!
- Nem igaz! Miért mondasz ilyen csúnyákat? - pattant fel sértődötten a kiskutya.
- Talán téged sosem bántott a gazdád? - kérdezte csúfondárosan a mókus.
- Hát, a söprűvel párszor ellátta a bajomat az igaz...
- Na, látod? Megmondtam! Csak fájdalmat tudnak okozni! - csattant fel a mókus. - Menj be a faluba, ott talán találsz valami ennivalót, a többiek is így tettek! - tanácsolta hirtelen lenyugodva.
- Nem igaz! Nem minden ember gonosz és kegyetlen! Visszajön a gazdám és én itt fogok rá várni! Majd meglátod! - füstölgött magában a kutyus és elszántan vackolta be magát egy útszéli bozótocska tövébe.
Két napig várt türelmesen, de hiába. Nem jött senki. Az éjszakák nagyon hidegek voltak, a szeme már kopogott az éhségtől. Csak pár falatot talált magának, mert félt messze menni az úttól, és inni is csak egy koszos pocsolya vizéből tudott. Hosszú, fekete-fehér bundájába száraz ágak, levelek gabalyodtak, kurta lábacskái fáztak a fagyos földön. Testét ellepték a kullancsok, akik szívták a vérét, hiába vakaródzott, nem bírt tőlük megszabadulni. Végül be kellett látnia, hogy a mókusnak igaza volt. Itt hagyták. Egyedül. Nem kellett nekik.
- Tényleg ilyen gonosz az ember? Mindegyik? Nem hiszem! Elmegyek és keresek új gazdát magamnak! Megmutatom a mókusnak, hogy téved! Ügyes, okos kutya vagyok, ha nem is a legszebb! Biztos lesz, aki engem is szeretni fog! - gondolta, azzal elszántan elindult a falu irányába. Gyorsan szedte apró lábait, néha meg-megállva, hogy kicsit kipihenje magát, mert korgó pocakkal nehéz sokáig szaladni. Azonban mikor beért a faluba, újabb csalódás várt rá. Idegen, mérges kutyák ugatták meg a kerítések mögül. Néhány ki is futott, hogy megcsipkedje amúgy is megtépázott bundáját. Ha sétálni látott egy-egy embert, rögtön odaszaladt, de azok csak mérgesen fújtak rá és elkergették.
- Legalább pár falatot adnának! - sóhajtott panaszosan. - Nagyon éhes vagyok!
- Szia, kutyus! Milyen helyes vagy! Mit keresel itt kint? Gyorsan szaladj haza! - szólította meg egy lány, aki épp mellette kocogott el.
- Mennék én, csak nincs hová... - sírdogált a kutyus és utánaeredt a kedves hangú lánynak. - Várj meg, leszel az új gazdám? - de a lány már messze járt. Egy darabig még tudta követni, de elvesztette szem elől.
Ezalatt egyre beljebb jutott a házak között. A füle már fájt a sok morgástól, ugatástól, amik az útját kísérték. Egyszer egy autó is majdnem elütötte, mikor átfutott előtte az úton. Sokáig pihegett remegő lábakkal az árokban, mire összeszedte a bátorságát, és folytatta útját. Az este sötétje elől ismét egy bokor alá húzódott. Lefeküdt háttal az útnak, felnézett az égre és azt kívánta a csillagoktól, hogy találjanak neki új otthont és szertő gazdát. A környéken lakók aznap éjjel sokszor ébredtek fel fájdalmas vonyítására...
II.
Eljött az új nap. Épp kimászott a bokor alól, mikor egy hatalmas férfiemberrel találta szemközt magát.
- Szóval tőled nem tudtunk aludni éjjel! - mordult rá mérgesen. - Eredj innen! Többet meg ne lássalak itt! - mondta és egy jókora bottal meg is célozta, hogy alig tudott kitérni az ütés elől. Szaladt, ahogy a lába bírta, maga sem tudta már hol jár, mindenütt csak házak, mérges emberek és még mérgesebb kutyák fogadták.
- Feladom. Nem bírom tovább... vaúúú! Vaúúú! - szállt a keserű vonyítás a levegőben. Már teljesen átadta magát a fájdalomnak, amikor...
- Gyere ide kutyus! Ne félj! Éhes vagy?
- Ki az? Hozzám beszél? - nézett körbe a kutyuska és meglátott egy nőembert, amint épp leguggol és a kezét nyújtja felé. - Hozzám beszél! Hozzám! Mi az a kezében? Sajt!! Jó az illata, de mi van, ha csak bántani akar? - száguldoztak a gondolatok a kutyus fejében. Az eltelt napok nagyon félőssé tették, nem bízott már meg senkiben. De az a sajt olyan ínycsiklandozó....
- Megnézem mit akar, ha bántani fog, gyorsan eliszkolok! - döntött végül és egyre közelebb araszolt a kinyújtott kézhez. Egy kis darab a sajtból a földre hullott. Befalta, majd hátraugrott.
- Hm, ez nagyon finom! Jöhetett volna kicsit több is! - nyikogott. Újabb sajtdarabka esett eléje, kicsit közelebb a nőhöz. Míg bekapta, megérezte az ujjakat a bundájában, ahogy finoman simogatják.
- Ennyivel azért nem tudsz megvesztegetni! Még nem győztél meg! - vakkantott, majd újból eltáncolt a kezek közül. Ekkor látta, hogy egyre közelednek egy hatalmas, kitárt zöld kapu felé. Kedves kis házikó udvarára nyílt, itt lakhatott a nő, aki megszólította. Rásandított és látta, hogy lapul még pár finomság ott, ahonnan a sajt jött.
- Gyere kutyus, ne félj, nem bántalak! - bizonygatta a nő lágy hangon. A kedves duruzsolás balzsam volt fájó lelkének és közelebb merészkedett. Egyre erősebben érezte a nőből áradó fantasztikus szagokat. Ismerős és ismeretlen, nyálcsorgató ételek illatát! Mikor bekapta a következő falatot, a szeme sarkából meglátta, hogy a nő be akarja csukni mögötte a kapuajtót.
- Ez meg mi? Be akar zárni? Mégis bántani akar? - tért magához a bódulatból és már ki is ugrott egy kis résen az utcára. Három újabb falatkába került, mire a kapu bezárulhatott mögötte.
- Megadom magam, nem tudok úgysem hová menni, kivárom mi történik itt velem. - sóhajtott és tűrte, csak tűrte a simogató kezek érintését. A nő a cirógatások között a sok kullancstól is megszabadította végre. Friss vizet adott neki és miközben lafatyolni kezdte, lopva körülnézett az udvaron. Egyszer csak különös illat szivárgott be orrlyukain.
- Macska! Nem is egy! Ez egy macskás ház! Legalább két macska szagát érzem! Hol lehetnek? Imádom őket megkergetni, meg puszilgatni! Gyertek elő kiscicák! - nézett körbe izgatottan. És akkor meglátta az egyiket. Egy hátsó épületből jött elő a fekete kandúr, komótosan sétálva, mit sem sejtve. Már ugrott is volna, hogy jól összenyaldossa, mikor egy figyelmeztető hang megállította.
- Óvatosan kutyuska! A macskákat nem bántjuk! Ők idetartoznak. Még nem tudom mi lesz veled, de ha maradni akarsz, nem bántod őket! - mondta a nő, majd ölébe kapta a cicát. - Ő itt Kormi. - tartotta feléje, hogy megszagolhassa. - Ő pedig Tomasz. - mutatott az egyik ablakpárkányon fekvő idősebb, vörös-fehér kandúrra, akit eddig észre sem vett.
- Ó, kedves cicuskák! Nagyon szeretlek benneteket! Kérlek, hadd adjak csak egy apró puszit! - és addig ügyeskedett, míg orrát befúrhatta a fekete, puha bundába. - Hmm! - sóhajtott elégedetten.
- Látom cicakompatibilis vagy! - nevetett a nő.
- Az meg mit jelent? Mindegy! Khm. Esetleg van még egy kis harapnivaló a háznál? - csóválta a farkát bátortalanul.
- Most be kell mennem, de később még kijövök hozzád. Addig jó legyél! - miközben beszélt, kis kuckót alakított ki neki a fedett teraszon. - Ti se bántsátok! - szólt még oda a nő a macskáknak, mielőtt belépett a házba.
- Na hiszen, ha-ha-ha, hogy ők bántanának engem? Kacagnom kell!
- Pedig jobban teszed, ha félsz tőlünk! Ffff! - fújt rá a rangidős kandúr. - Hallottad, mit mondott a gazdánk? Csak akkor maradhatsz, ha nem bántasz bennünket, szóval ne gyere a közelünkbe, mert olyan patáliát csapunk, hogy sec-perc alatt kint találod magad az utcán! - fejezte be a fenyegetőzést Tomasz.
- Te is érted, amit mondanak? - kérdezte csodálkozva a kutyus.
- Csak, amit akarok és akkor, amikor akarom. - hangzott a nagyképű válasz. Kormi nem szólt, csak nézett nagy szemeivel, néha Tomaszra sandított félénken.
- Ti nem szeretitek egymást vagy tévedek? - kérdezte a kutyus.
- Nem bántjuk egymást és ez elég. Pfff! Legalábbis nem minden nap. - nyújtózkodott Tomasz. Hatalmas macska volt, majdnem akkora, mint kutyuska. Bundáját harcban szerzett sebek tarkították, szemében veszélyes fény villant, ahogy puhán lehuppant a járdára. Kutyus nem bírt ellen állni és azonnal a nyomába eredt. Egészen a hátsó kapuig kergette, azért vigyázva, nehogy utolérje, majd elégedett pofával baktatott vissza. Kormi addigra már eltűnt.
- Kár, pedig szívesen barátkoztam volna még egy kicsit. - szomorodott el, majd hirtelen hatalmas fáradtság gyűrte le és leheveredett az ajtó előtti lábtörlőre. Mély, pihentető álomba merült és arra sem ébredt fel, mikor halkan nyílt az ajtó és a nő, karjában egy kisfiúval kikukucskált.
- U! U! - suttogott áhítatosan a picurka. Kapálózni kezdett, hogy elérje, de a nő nem hagyta. Végül csendben eltűntek a becsukódó ajtó mögött.
III.
Kicsit később, egy autó állt meg a ház előtt. Nem tudta miért, de rossz érzése támadt. Morogni és csaholni kezdett.
- Csend legyen! Nem hallgatsz?! - szólt rá a házból kilépő nő, de nem mérgesen, inkább csak figyelmeztetően. Kinyitotta a kaput és beengedte a kint várakozó férfit. - Jó napot Doktor úr, köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljött hozzánk!
- Mit akartok tőlem? Hrrr! Nem fogtok bántani! - tolatott egyre messzebb a kutyus, még vicsorgott is a férfira, hogy megmutassa nem fél tőle.
- Jól van, ne félj, nem fog bántani. Kiderítjük van-e gazdád. - nyugtatgatta a nő és lassan közelített feléje. Mivel tudta, hogy ő nem bántja, oda szaladt hozzá, de szemmel tartotta a Doktornak nevezett férfit is.
- Erősen fogja meg a nyakánál! - hangzott az utasítás, majd a férfi megindult feléje egy ketyerével, míg a nő erősen belemarkolt a bundájába. Nagyon félt, moccanni sem mert, pedig tényleg nem bántották. Nem tudta mit akartak belőle kiszedni, de akármit is, az biztos, hogy nem találták meg, mert csalódottan néztek össze.
- Nincs benne chip. Valahogy sejtettem... - szólt a nő végül. - Fiú kutya... mennyi idős lehet?
- Ahhoz látni kellene a fogait. Ha egészségesek, szép fehérek, akkor még fiatal, de amíg így fél, nem tanácsos benézni a szájába. - válaszolt a Doktor.
- De nem ám, mert megharaplak! - vicsorgott a Doktorra mérgesen. Nem bízott meg benne és félt is tőle.
- Tessék, most jól látszik! Még nincs egy éves, olyan 10 hónaposnak saccolom. - nevetett a Doktor. - Holnap szóljanak az önkormányzatnak, ők elviszik, pár hétig hirdetik a kábeltelevízióban... hátha jelentkeznek érte. - szólt vissza még távozóban.
- Na, kutyus... most mi lesz veled? - nézett rá a nő töprengőn, de ekkor sírás hallatszott a házból és gyorsan besietett.
- Ez megint mi volt? Olyan furcsák ezek az emberek! Azt hittem értem a nyelvüket, de amit mostanában beszélnek, nem mindig tudom mit jelent! És ki sírt az előbb? Nem tudom miért, de legszívesebben berontanék a házba és addig nyalogatnám, amíg abba nem hagyja. Miért nem mehetek be, hogy megnézzem? - töprengett a kutyus, amit ismét egy érkező autó hangja szakított félbe.
- Megint? Jaj, ne! Nem értem ezt az egészet? Mi történik? - csaholt teljes erőből, de a nő ismét lecsendesítette. - Azt hiszem ő itt a főnök, neki szót kell fogadnom, ha jót akarok! - gondolta.
Ekkor egy kisfiú sétált be a kapun, szöszi hajjal, gyönyörű, zamatos illatokkal és vékony, kedves hanggal.
- Anya, egy kutya! Van egy kutyánk? Mi a neve? - ugrált örömében.
A nő - már tudja, hogy Anyának hívják, de még nem merte ő is így szólítani - elbúcsúzott az autóstól, közben fél kézzel visszatartotta a kisfiút, aki pedig már rohant volna a kutyushoz.
- Nem kell félni tőle Petike, de ma még ne menj oda hozzá, majd holnap összebarátkoztok. Nem a miénk, még keressük a gazdiját és a nevét sem tudjuk. Ahogyan azt sem, van-e oltása. - magyarázta. - Apa nemsokára hazaér és megbeszéljük mi lesz vele.
- Oltása? - kapta fel a fejét Petike. - Milyen oltás?
- A kutyákat, minden évben be kell oltani veszettség ellen. Azért, hogy ne kapják el a vírust. Ha megharap egy kutya valakit és nincs, vagy nem tudják, hogy be van-e oltva, azonnal orvoshoz kell menni! Nagyon veszélyes vírusról van szó!
- Hogy lesz veszett a kutya? Úgy, hogy elveszik? Ez a kutyus elveszett, nem? - kérdezősködött tovább Petike, egy hatéves kisfiú kíváncsiságával.
- Veszett, nem elveszett. - próbálta elmagyarázni a nő. - A veszettség vadon élő állatokról, legtöbbször a rókáról terjed át a háziállatokra, ha azok nincsenek beoltva. Ők pedig az embereket fertőzik meg. Az állatorvos minden évben beoltja a kutyákat veszettség ellen és beírja a kiskönyvükbe, hogy ők már védettek a vírus ellen. Pár éve, hoztak egy új szabályt, hogy a kutyusokba kell chip is, ami egy nagyon picike, rizsszem méretű eszköz, amit szintén injekcióval juttatnak a kutyus bőre alá. Ha egy kóbor kutyában van ilyen chip, az állatorvos egy távirányítóra hasonlító eszközzel le tudja olvasni, hogy ki a gazdi, hol lakik, kapott-e oltást és még azt is, hogy hívják a kutyát! Sajnos, a doktor bácsi már megnézte és nem talált ilyen chipet ebben a kutyusban, így valószínű beoltva sincs. Mivel nagyon pici, nincs egy éves, az első oltást meg a chipet pedig általában 4 hónapos korban kell beadni, nagyon nem vagyunk elkésve. Pár napig keressük a gazdiját, de ha nem jelentkezik, nekünk kell gondoskodni, hogy minél előbb megkapja őket.
- Anya, ez egy kicsit bonyolult. Elmondod még egyszer? - kérlelte Petike, aki addig figyelmesen hallgatott.
- Persze! De menjünk be, mert Ricsi mostanra biztos elunta már a játékot a járókában. - mosolygott a nő és miközben terelte befelé a kisfiút, hagyta, hogy a kutyus megszaglássza Petike csizmáját.
- Egy kisfiú! És micsoda kisfiú! Petike! Tetszem neki, talán már szeret is és játszani akar velem! Ez már a kutya mennyország?! Maradnom kell! Különben is még ki kell derítenem ki sírt az előbb és ki az a Ricsi! - futkosott boldogan a kutyus, lassan felfedezve az udvar első részét. Hátra még nem merészkedett, olyan sok az újdonság, és ő annyira elfáradt. Muszáj megint lepihennie.
- Most már a macskák is jöhetnének, rengeteg kérdésem lenne. - ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elaludt. Álmában a fiúcskával és a cicákkal kergetőzött és boldogan vinnyogott...
De a nap még nem ért véget. Már leszállt az este, kigyúltak az utcai fények, megjelentek az első csillagok is, de ahelyett, hogy szép lassan elcsendesedett volna minden, újabb autó érkezett.
- Meg kell őrülni! Hát mi van itt kérem! Átjáróház? Ki az már megint? Mikor lesz már vége a jövés-menésnek? - ugatott panaszosan, de persze megint lepisszegték.
- Csöverekedj kutyus, most dől el a sorsod! Viselkedj jól! - intette a nő, de már be is lépett a kapun egy mosolygós szemű férfi és egyből megindult a kutyus felé.
- Ki vagy? Mit akarsz tőlem? Nem ismerlek! Félek tőled! - próbálta elijeszteni csaholással, de a férfi leguggolt hozzá, a nővel átkarolták egymást, és együtt nyújtották a kutyus felé a kezüket. A férfiéban egy kifli csücsök is volt.
- Csak ez maradt. - nézett a nőre, mire ő a kezébe nyomott egy kis szalámit.
- Nem baj, készültem. Add neki ezt is.
A kutyus miután a szalámit befalta, a kifli csücsköt komótosan elásta egy tuja alá. - Jobb lesz ínséges napokra. Khm. Nem kell mindent egyszerre eltakarítani, nem igaz? De azért még megugatlak, hogy tudd, engem nem lehet lekenyerezni! Vau-vau!
- Ne magyarázz! - szólt a férfi, megpróbálta megsimogatni is, de a kutyus mindig eltáncolt előle.
- Hemzsegnek rajta a kullancsok, rengeteget szedtem ki belőle. Szerencsére bolha nincs benne. - mesélte a nő. - Holnap veszek a patikában neki ellenszert az élősködők ellen. Féreghajtót kapott a dokitól, azt már meg is ette... addig a gyerekek nem simogathatják, amíg nincs kívül-belül rendbe téve. Jó lenne az oltásáról is tudni valamit...
A férfi bólintott, hogy egyetért, majd felálltak és besétáltak a házba.
- Egyedül maradtam. Jön még valaki? Nagyon kimerítő volt ez a nap. - sóhajtott elcsigázottan a kutyus.
Futott még pár kört, végül úgy döntött legjobb lesz, ha elfoglalja őrhelyét az ajtó előtt. Egy darabig hallgatta az ajtó mögül kiszűrődő hangokat. A férfi mély dörmögését, a nő nevetését, a kisfiú kacagását és a még ismeretlen lény boldog halandzsázását, sikkantásait. Szép lassan aztán elcsendesedett a ház és az utca is. Sóhajtva nézett fel a csillagokra, de még nem merte elhinni nekik, hogy talán, végre, hazaérkezett.
IV.
Az éjszaka közepén, hirtelen nagy szél kerekedett, ami felébresztette álmából a kiskutyát. Összegömbölyödve figyelte a hajladozó bokrokat, fákat, mikor egyszer csak mozgolódást látott a kapu alatt.
- Ki kaparászik ott? - csaholt mérgesen, hogy leplezze, mennyire megijedt.
- Ne szirénázz...Ffff... csak én jöttem haza! - ugrott fel a kútra prüszkölve Tomasz és enni kezdett a tálkájából. Kutyus csak akkor vette észre, hogy ott ül a másik kandúr, Kormi is.
- Hogy nem láttam eddig? Csak úgy világít a szeme a sötétben. - gondolta és megindult feléjük. Egy darabig nézte őket, ám egy új jövevény ismét elterelte a figyelmét.
- Fiúúúk, maradt nekem is valami? - nyivákolta egy vékony hangocska, majd hamarosan felbukkant egy cicafej a kapu alatt. Összenéztek. Ledermedve álltak, hogy még levegőt is elfelejtettek venni, végül a kutyus odaszaladt.
- Te is itt laksz? - kérdezte. Ám mire odaért, a cicalány már el is iszkolt, csak a prüszkölése hallatszott az utcáról.
- Te aztán jól ráhoztad a frászt szegény Micire! - kacagott Tomasz, aztán egy szökkenéssel átugrott a kút melletti fára, onnan a kerítés tetejére, végül az utcán landolva elszaladt. A kutyus csodálattal vegyes tisztelettel bámult utána.
- Ha nem itt lakik, minek jár ide? - nézett végül Kormira.
- Enni. Ő jön ide, aztán mi megyünk hozzá, körbejárjuk a szomszédságot. Mindenhol lapul egy-két jó falat. - magyarázta Kormi, hogy történik ez macskáéknál faluhelyen.
- Na, amíg én itt vagyok, idegen macska ide be nem teszi a lábát! - kérkedett a kutyus. - Tudom én mi a dolgom! Vau! Vau! - rikkantgatott jó hangosan, hogy tudtára adja minden környékbeli macskának, mostantól változott a módi. Annyira belemerült az önfeledt csaholásba, hogy észre sem vette, mikor nyílt a ház ajtaja és kilépett rajta a nő, kócos hajjal és borzasztóan szétcsúszott fejszerkezettel.
- Nem hallgatsz?! - kiáltott mérgesen. - Felébreszted a gyerekeket! Nincs éjjeli szerenád! Ül, fekszik, nyugszik! - hadarta egy szuszra, majd amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt.
- Jobb lesz, ha csendben maradok. - húzta be a nyakát a kutyus és előmászott a kút mögül, ahová laposkúszásban menekült az előbb.
Próbált ő csendben meghúzódni a lábtörlőn, de a világ összeesküdött ellene. Hol egy szemtelen bogár, hol a szomszéd kutya, hol egy betévedt macska, hol egy nyikorgó faág... valami mindig akadt, amit meg kellett ugatni. Nem tehet róla, neki ez a dolga, nem? Még háromszor nyílt az ajtó és szólt ki rajta a férfi vagy a nő, mire végre elnyomta az álom.
Hajnalodott... Hazaérkezett Tomasz és laposan pillantgatott a szundikáló kutyus felé. Ahogy elhaladt mellette, körmeit jól belevájta a fülébe, majd gyorsan eliszkolt a pajta felé.
- Aúúú! Ezt miért kaptam? - sipárgott a kutyus.
- Nem szeret téged. - válaszolta Kormi, aki felnézett a kúton lévő kosárkájából a ricsajra. - Haragszik rád, amiért elfoglaltad Karcsi helyét.
- Ki az a Karcsi? - kérdezte a kutyus.
- Az elődöd. - nyújtózott nagyot. - Hatalmas Labrador volt, gyönyörű, csak nem tudta megbecsülni magát. Rengeteg szomorúságot és bosszúságot okozott gazdiéknak. Tomasszal imádták egymást, folyton együtt aludtak. Egyszer még az életét is megmentette, amikor Tomasz kútba esett és ő hangos csaholással felkeltette gazdiékat. Azt mesélik, még a fogával is kapaszkodott a vödör szélébe, amit leengedtek neki, hogy felhúzzák vele. Napokig szavát sem lehetett venni, akkora sokkot kapott. Azóta van fedő a kúton. Én pár hónappal később kerültem a házhoz. Karcsit annyira nem szerettem, mert mindig el akart kapni, mint te.
- Téged is az utcáról fogadtak be?
- Igen. És Tomasz is csak úgy hozzájuk csapódott. Befogadtak minket, azóta itt élünk.
- És Karcsi? Mi történt vele? Őt is kidobták, mint engem a régi gazdám? - kérdezte aggódon és remegve gondolt az eltelt éjszakára, hogy hányszor kellett őt is leszidni. Most megint elkergetik? Azt nem éli túl!
- Dehogy! Nem rossz emberek ők! Új gazdit szereztek neki, aki csak vele törődik, beengedi a házába és sokat foglalkozik vele. Túl sok energiája volt, amivel ők nem bírtak, főleg miután megszülettek a gyerekek. Hallottam, mikor beszélgettek róla. Sokat emlegetik még most is. Ne aggódj, nagyon elvetemültnek kell lenni azokhoz a csínyekhez, amiket ő véghez vitt. Meg ész is kell hozzá...jó sok...ha érted, mire célzok? - nyivákolta Kormi lenézően.
- Nagyon okos kutya vagyok, ha éppen tudni akarod! - fakadt ki mérgesen a kiskutya.
- Aha, azért kellett vagy százszor rád szólni éjjel, mi? - gúnyolódott Kormi.
- Na jó, majd legközelebb odafigyelek! - bizonygatta a kiskutya és magában eltökélte, hogy megmutatja, igenis érdemes ezeknek az embereknek a szeretetére. Terveket szőtt, hogyan szeretteti meg magát és bizakodva várta a reggelt, amikor újra láthatja őket.
- Csak még egy kérdés! Pontosan kik laknak ebben a házban? - fordult újra Kormihoz. - A nőt, a férfit és egy 6 év körüli, Petike nevű kisfiút már láttam, de hallottam még valakit bentről. Ő ki?
- A család legkisebb tagja, Ricsi. Alig múlt egy éves, ő is kisfiú. - válaszolt Kormi. - De most már hagyj aludni, fáradt vagyok! - morogta és visszabújt kosárkájába.
- Egy kisbaba! - sóhajtott áhítattal a kutyuska. - Ekkora szerencsém legyen! El sem hiszem! Most már tényleg iparkodnom kell, hogy "megbecsüljem magam", még ha halvány lila gőzöm sincs, hogy azt hogyan kell...
V.
Reggelre eleredt az eső és egész nap csendesen szitált. Kiskutyust ez nem tartotta vissza és szép lassan megismerkedett az udvarral. A házhoz szorosan két épület tartozott, egy kazánház és egy nyitott pajta. Nagyon megijedt mikor reggel a gazda a kazánházból kilépett. Jól meg is ugatta, aztán persze szégyenkezett, hogy megint rosszul viselkedett. De szerencsére most nem szidta le, kapott enni és friss vizet is. Meg akarta simogatni is, de ő még tartott tőle és nem engedte a közelébe. Túl sokan bántották, és még nem tudott megbízni a férfiakban, főleg, ha olyan hatalmasok voltak, mint a gazda. Az ajtóból figyelte minden mozdulatát, ahogy tüzet rak, fát hasogat. Csak úgy repkedtek körülötte a felaprított fahasábok.
A hátsó kert volt a legizgalmasabb. Ott a kerítésdróton át kilátott az utcára, és a szomszéd kertjére is. Messziről látott ott egy vizslahölgyet, de nem tudott vele megismerkedni, mert hiába vakkantgatott, az nem nézett feléje. Éppen azon töprengett, miért nem veszi észre, mikor hirtelen meghallotta a nő hívó szavát.
- Gyere, szuszu! Apa, adtál neki inni? - fordult a férfihoz.
- Persze! - mutatott amaz a teli tálakra. - Kéne már valami nevet adni neki, nem? - nézett elgondolkodóan a kutyára.
- Még nem biztos, hogy megtartjuk, vagy igen? - kérdezte a nő. A kutyus lélegzetvisszafojtva várta a választ.
- Tudtad, amikor beengedted, hogy a gyerekek is megszeretik. Úgysem jelentkeznek érte... szerintem jó lenne egy jelzőkutya. - mondta a férfi.
- Teljes mértékben egyetértek! - csóválta a farkát a kutyus és azt gondolta magában, talán nem is olyan rémisztő ez a férfi és kicsit közelebb araszolt hozzá, hogy megsimogathassa. Nem csalódott, megkapta a dögönyözést, de ekkor elhűlve hallotta ismét a nő hangját.
- Megbeszéltük, hogy Karcsi után várunk, míg Ricsi nagyobb lesz... nem gondoltam végig mi lesz a sorsa, csak azt tudtam, hogy nem hagyhatom az utcán tovább kóborolni. - mondta, de aztán belenézett a kutyus szemébe és láthatott valamit, mert gyorsan hozzá tette: -... még pár nap! Ha nem jelentkezik a gazdája, vagy valaki, aki örökbe fogadná, akkor maradhat.
A kutyus csak most vette észre, hogy még levegőt is elfelejtett venni izgalmában. De még nem mert igazán örülni, mert mi lesz, ha régi gazdája meggondolja magát és eljön érte?!
- Úgy néz ki, mint egy borz! - mondta a férfi, akit hálából mostantól Apának fog hívni, ahogy a nő is tette. - Lehetne a neve is az... Borzi.
- Szerintem meg Mázli - kontrázott a nő - mázlija lesz, ha maradhat... de igazából Petike már elnevezte Foltinak...
- Akkor ez el is dőlt - nevetett Apa. - Mit szólsz Folti, hogy tetszik az új neved?
- Jobb, mint amit ti találtatok ki! Okos gyerek ez a Peti! - lihegett boldog pofával Folti. - Téged pedig Gazdinak foglak hívni, akár akarod, akár nem! Akár te vagy a főnök, akár nem! - simult szeretettel a nő lábához.
A nap többi része sem telt eseménytelenül. Emberek jöttek - mentek, volt, aki hozott is neki finom falatokat. Kati mamáé különösen ízlett, és kivétel nélkül, mind meg akarták simogatni. Teljesen össze volt zavarodva, nem tudta még mindet megjegyezni, ki - kivel, merre, hova... Kati mama, Lajos papa, Ági mama... Ő becsületesen jelezte az érkezésüket és mindig elhallgatott, ha a Gazdi megjelent a színen. Látta, hogy örülnek a látogatóknak, és őt is bemutatják, mintha már tényleg a családhoz tartozna. Lassan kezdett megnyugodni.
De a nap fénypontja mégis az volt, mikor végre találkozott a benti kis titokzatos emberkével. Kinyílt a bejárati ajtó és ott ült Gazdi karján.
- Látod Ricsi? Ő itt Folti. - mutatta be őket egymásnak.
- Babujé - mondta Ricsi és kinyújtotta kis kezét Folti felé. Nagyon finom, édes illatot árasztott és Foltinak összefutott szájában a nyál, alig várta, hogy megpuszilhassa végre. De Gazdi nem hagyta, csak zoknis lábát engedte megszaglásznia.
- Ó... de... finom! - szippantott nagyokat a levegőbe, mikor egyszer csak felfigyelt valamire.
- U! U! - sikkantott Ricsi nagy vigyorral.
- Micsoda?! Te beszélsz kutyául? Vagy csak rosszul hallottam, mikor azt mondtad: Cupák? Cupák? - kerekedett el a kutyus szeme.
- U! U! - hallotta újra.
- Süsd meg, te tényleg ugatsz! - teljesen odáig volt örömében. - Mit tudsz még? - faggatta.
- U! U! - volt a válasz.
- Oké, ezt már mondtad, mást nem tudsz? - kérdezte kicsit csalódottan.
- U! U! - ismételte Ricsi újból.
- Szóval nem... nem baj kisöreg, ne keseredj el, van még hova fejlődnöd, de majd segítek! Először is...
- Elnézést, hogy félbeszakítom a társalgást, de most már ideje bemenni. Később újra kinézünk! - szólt közbe Gazdi, aki eddig csendben figyelte, hogyan válaszol vinnyogva, vakkantgatva, prüszkölve Folti Ricsi gügyögésére, majd felkapta a babát és elindultak befelé.
- Viszlát, kisöreg! - köszönt el új cimborájától Folti. - Azért küldhetnél abból a cupákból egy darabot, az igazán csocsi - ropi lenne! - vakkantott utánuk, majd leheveredett a szőnyegre.
Aznap éjjel nem kellett veszekedni vele, úgy aludt, mint a tej.
VI.
Reggel a napocska mintha kárpótolni szerette volna Foltit az előző napi sok esőért, hét ágra sütött és végre a szél is elállt. Folti ébredéskor vette észre, hogy feje Gazdi elnyűtt csizmáján pihen. Már látta korábban is, ott állt az ajtó mellett, Gazdi abba ugrott bele, ha kilépett az udvarra. Volt még ott egy papucs is, azt pedig Apa húzta a lábára. Örült nekik, mert akkor is érezte az illatukat, ha nem voltak vele. Így nem érezte olyan egyedül magát.
- Biztos álmomban párnának használtam... - gondolta, és ha már ott volt, alaposan megszaglászta a lábbelit. A baj ott kezdődött, mikor nem bírta abbahagyni...
- Csak kicsit megnyalintom, hogy érezzem az ízét is, Gazdi biztos nem bánja... - harapott bele a szárába.
Onnan már nem volt visszaút. Mire magához tért, már vígan rótta a köröket az udvaron, cibálva, tépve, dobálva a nyáltól csöpögő csizmát. Apa papucsa sem úszta meg, egyik fele a tuja alá félig beásva, párja a lépcső alján hevert. Szerencsétlenségére pont ezt a pillanatot választotta Gazdi, hogy felszolgálja a reggelijét.
- Folti! Mit csináltál?! Gyere, Apa ezt nézd meg! Ismét házunkban tisztelhetjük a Papucsszaggató Dinasztia egy sarját! - kiáltotta félig bosszankodva, félig nevetve. Az egész család az ajtóhoz tömörült. Petike és Ricsi persze jót kacagott és Apa sem tűnt túl mérgesnek.
- Azt hiszem ezt megúsztam... - sóhajtotta Folti.
- Papucsszaggató Folti... kezdődik... az ég irgalmazzon nekünk! - sóhajtott Gazdi is nagyot és elindult, hogy eltüntesse a nyomokat.
Az ördög bújt aznap Foltiba, mert nem bírt leállni, és amit csak talált, azt mind megrágcsálta. Virágcserepet, kesztyűt, lábtörlőt, labdát, homokozó kislapátot... az udvar pár óra alatt csatatérré változott. Persze ezt már a gazdiék sem hagyták szó nélkül. Jól leszidták és miközben összeszedték a tönkrement dolgokat, néha egyikkel másikkal meglegyintették a fenekét. Éppen csak annyira, hogy ne fájjon, de tanulja meg, mit szabad és mit nem.
Tudta ő, hogy rosszat csinált, nem kellett külön felhívni rá a figyelmet. Csak azt nem tudta, mit is tehetne ellene? Nem bírt ellenállni a kísértésnek!
- Azt hiszem, több időt kell Foltival töltenünk... - döntötte el Gazdi. - Rászabadítom a gyerekeket! Akkor aztán nem lesz ereje mindent szétrágni, meg éjjeli szerenádot adni! - somolygott titokzatosan.
- Gyerekeket? Rám szabadítani? Beszélhetne már világosabban Gazdi, megint egy mukkot sem értek! - füstölgött Folti és vágyakozva bámult a magasba felrakott csizmákra.
Nem kellett sokáig várnia, hamarosan kiderült mire gondolt Gazdi.
Délután Kati mamával - akivel már is összebarátkozott, miután kapott tőle egy szép karika májas hurkát - eljött két kisgyerek is. Egy kislány, Regina és egy kisfiú, akit Leventének hívnak. Kicsit idősebbek Petikénél, de nagyon hasonlítanak rá, így biztos ők is "rokonok". Mivel szépen sütött a nap, kijöttek az udvarra játszani. Kati mama árgus tekintetével követte a kutyus és a gyerekek minden rezdülését. Petike elmagyarázta a többieknek az oltás és a chip fontosságát és Apa is figyelmeztette őket, hogy most még ne simogassák Foltit, csak óvatosan ismerkedjenek vele.
- Ez lenne a "rám szabadítás"? Elég unalmasnak tűnik... de hatékony, mert rögtön elalszom! - ásított nagyot Folti, ám mire leheveredett, a gyerekek éleset füttyentve játékba hívták.
Folti nem győzte szedni apró lábait, hogy lépést tudjon tartani Petikével és barátaival. Kergetőztek, fociztak, vagy csak futkostak az udvaron, mintha sose fáradnának el, hogy Foltival már forgott a világ. Mire megálltak kicsit hintázni meg homokozni, szegény kifulladt kutyuska már nem is gondolt a csizmákra!
Ekkor végre megjelent Ricsi és Gazdi is. A kisfiú csetlő - botló lábakkal indult el a többiek felé. Folti végig mellette haladt és próbált lopva puszit nyomni a kesztyűs kis kezekre, amikor azt hitte Gazdi nem néz oda. De neki hátul is lehet szeme, mert mindig elhessegette. Beszélgetni sem tudtak, mert Ricsi inkább a többiekkel szeretett volna játszani. Hintázott, homokozott ő is és nem törődött Foltival, aki pedig imádattal figyelte minden mozdulatát.
Egy idő után, mikor Folti kicsit kipihente magát, újra megindult Petike és a többi kisgyerek felé.
- Tessék, ez a tiéd lehet! - adta oda kilyuggatott gumilabdáját Petike. - Azért nem volt szép tőled, hogy kiharaptad a nindzsa teknőcös labdámat! - dorgálta, de igazán nem haragudhatott, mert közben Foltira mosolygott.
- Visszahozza a botot? - kérdezte hirtelen Regina Petikétől.
- Nem tudom, próbáljuk ki! - válaszolt Petike és körülnézett. Levente addigra már felkapott egy botot és elhajította messzire, majd Foltira nézett és a botra mutatott.
- Hozd vissza! - parancsolta.
- Hozd vissza te! - háborgott Folti. - Te dobtad el, nem? Miért pont én menjek utána? Rosszul vagy te összerakva, ha azt hiszed visszahozom azt a szálkás fadarabot! - vakkantotta és sértődötten lefeküdt a földre, hogy így is kimutassa tiltakozását.
Regina is megpróbálkozott. Újabb botot ragadott és meglóbálta Folti orra előtt. Szegény kutyus azt hitte bántani akarja és ijedten elhátrált a közeléből. Erre már Gazdi is odakapta a fejét.
- Ne hadonásszatok a bottal, fél tőletek! Nem tudja még mit kell vele csinálni, nem ismeri ezt a játékot. Később, ha már jobban megismert bennünket, újra megpróbáljuk.
- Leshetitek, hogy én futkosok nektek egy bot után! - mondta Folti, de senki sem értette a szavát.
- Ne keseregjetek, gyorsan megtanulja majd, ha kap érte jutalomfalatot! - nevetett Apa az elszontyolodott gyerekekre.
- Jutalomfalat? Süsd meg! Erről eddig szó sem volt! Így mindjárt más! Hol is van az a bot? - nézett körbe lelkesen Folti, de mire megtalálta a botocskát és visszaindult vele a gyerekekhez, kiürült az udvar. Mindenki bement a házba, ő pedig újra egyedül maradt. De nem bánkódott sokáig, mert nagyon kimerítette a játék és a futkorászás. Megvacsorázott és pillanatok alatt elszenderedett. Még arra sem ébredt fel, hogy Kormi, hazaérve egész napos csatangolásából, megette a maradék vacsoráját.
VII.
Hajnalban aztán ismét felébresztették. Fél szemmel körülnézett, de senkit sem látott.
- Biztos valamelyik macska jött haza az éjjeli kujtorgásból. - gondolta. - Olyan halkan tudnak settenkedni, hogy inkább csak érzem, mint hallom őket. De most... hmm... - szippantott a levegőbe - ez az illat más, az ő szagukat ismerem, de most valami különlegeset... hmm... valami egészen vad, őrjítő illatot érzek! - pattant fel és szemeit meregetve bámult a hajnali szürkületben. Semmi változást nem látott, kivéve, hogy éjjel négy kis földkupac került az udvarra. Távolról nézte őket egy darabig, de nem látott rajtuk semmi különöset. Ám amint elfordult tőlük, halk neszezés ütötte meg a fülét. Mikor visszakapta a fejét, úgy vette észe, mintha a földkupacok máshol állnának, mint előtte.
- Jobb lesz, ha közelebbről is megnézem magamnak, mik azok. Kiderítem ezt a rejtélyt! - gondolta és óvatosan osonva elindult feléjük. Ahogy közeledett a kupacokhoz, érezte, hogy jó nyomon jár, mert az illat egyre erősödött. Már majdnem hozzá is ért az egyikhez, mikor morgás ütötte meg a fülét. Ijedten ugrott hátra.
- Mi a fene! - sikkantotta zakatoló szívvel. - Megmorgott egy vakondtúrás!
- Vakondtúrás ám a nénikéd térde kalácsa! - dohogott a földkupac. - Menj innen, mert úgy össze szurkállak, hogy te sem ismersz magadra! - harciaskodott megindulva Folti felé.
- Ahhoz nekem is lesz egy két szavam! - vakkantott Folti, mert ezt kívánta a kutyabecsület, de igencsak megrémült a feléje guruló szögesdróttól.
Védekezésül gyorsan feléje is kapott, de rögtön megbánta, mert három tüske fúródott a pofájába.
- Aú! Hogy az a... hogy a ménkű csapna... aú! Kik vagytok, és mit akartok? - hátrált behúzott farokkal. - Ne bántsatok, én sem bántottalak titeket! Legyünk inkább barátok! - mondta békülékenyen.
Ekkor a gombolyag kiegyenesedett és egy tüskés, szőrös kis állat nézett farkasszemet Foltival apró, fekete gombszemeivel. Hegyes kis orrával alaposan körbeszaglászta Foltit, aki ekkor vette csak észre, hogy a kis állat bal szeme helyén jókora forradás húzódik. Ettől persze csak még jobban megijedt, de a világért se mutatta volna ki.
- Barátok? Na, ezt se hallottam még egy kutyától sem! Mit szólsz Tüsi? - kérdezte az állatka a másik gombolyagot, mire az is kitekeredett.
- Nem jönne rosszul egy kutyabarát, Hegyes! - válaszolta amaz, miután ő is alaposan szemügyre vette a kutyát. - Még ha csak egy ilyen kis "porbafingó" is.
- Porbafingó?! Kikérem magamnak! Mindjárt megmutatom neked ki ... - acsargott Folti, még a lélegzete is elakadt a méregtől.
- Csak ne olyan harciasan te kis Bolhataxi, mert mindjárt kapsz még pár tüskét a pofádba! - fenyegetőzött kaffogva Tüsi. - Így akarsz velünk barátkozni?
- Ti meg úgy, hogy sértegettek? - feleselt Folti.
- Ebben látod, igazad van... - vakarta a fejét Hegyes. - Tüsi, ez tényleg nem volt szép tőled. Azonnal kérj bocsánatot! - ripakodott rá társára, aki meghunyászkodva állt meg Folti előtt.
- Nagyon sajnálom, hogy megbántottalak, bocsánatot kérek! - dörmögött alázatosan.
- Köszönöm. Felejtsük el! - nyújtott békejobbot Folti. - De most már igazán elárulhatnátok miféle állatok vagytok ti?
- Sündisznók vagyunk, a legjavából! - húzta ki magát büszkén Hegyes. - Engedd meg, hogy bemutatkozzunk, ha már ilyen szépen összejöttünk! Fiúk, sorakozó! - adta ki a parancsot, mire társai szépen egymás mellé álltak.
- Tüsit már ismered. - mutatott a mellette álló sünire. - Neki vannak a legnagyobb és leghegyesebb tüskéi az egész környéken. Nem ő a legokosabb köztünk, de ha egyszer a barátod lesz, rá mindig számíthatsz!
- Aztán itt van Szúrka. - lépett a következő sünhöz. Lomha mozgású, kövér sündisznó rázta meg magát, hogy tüskéiről csak úgy potyogtak a beleragadt falevelek. - Mindent összeszed, amit csak akarsz azokkal az enyves tüskéivel. Nagy tréfamester, egy szavát se hidd el! - kacsintott félszemével Foltira Hegyes.
- Ő itt Szuri, Szúrka testvére. - ért a sor végén álló gizda sündisznóhoz. - Nem egy bőbeszédű alak, de gyorsan vág az esze, annyi szent! Jómagam pedig Hegyes volnék, ennek a sün galerinek a vezetője. A Főnök, ha úgy tetszik. Mi sünök, magányos népség vagyunk, de rájöttünk, hogyha összefogunk, legyőzhetetlenek vagyunk! Itt lakunk a kert végén, a nagy lomb - és rőzse halom alatt. - fejezte be végül, büszkén végig futtatva szemét felsorakozott társain.
- Engem pedig Foltinak hívnak és én a család új kutyája vagyok. Hogyhogy eddig nem futottunk össze? Már itt vagyok pár napja.
- Erdei beszerző körúton voltunk. Nemrég keltünk a téli álmunkból és megéheztünk. - magyarázta Hegyes. - De most már megyünk, ha nem haragszol. Éjjeli állatok vagyunk, szóval... - intett egyet és már vonultak is hazafele.
- Várjatok! Nem féltek az erdőben a vadállatoktól? - kiáltott utánuk Folti.
- Nekünk is vannak ellenségeink, de ez az erdő olyan kicsi, hogy... - kezdte Hegyes, de Szúrka közbevágott.:
- Jaj, dehogynem félünk! Tele van az erdő félelmetesebbnél félelmetesebb fenevadakkal.
- Mi ... mi...miféle f... f... fenevadakkal? - reszketett Folti az izgatottságtól.
- Hát kullancsokkal, meg szúnyogokkal, he-he-he! - kacagott Szúrka és a többiek is jót nevettek Folti elnyúlt ábrázatán, majd gyorsan bebújtak vackukba, hogy lepihenjenek.
- Szúnyogok, meg kullancsok! Ha-ha! Ez mekkora duma volt Szúrka! - hallatszott még bentről is kacagásuk. - Láttátok a pofáját? Meg kell veszni! Vadállatok ebben az erdőben? Ha-ha-ha! Szúnyogok! Jaj, szakadok... meg ott van Barkaszáli Buzgó, a vérnyúl és Köpcös, a vámpír pocok! Alig várom, hogy elmeséljem nekik a következő portyánkon ezt a sztorit! - sikított Hegyes és a többi sün is fetrengett a röhögéstől. Még egy darabig lehetett hallani nyihogásukat és matatásukat mire végre elcsendesedett a lombkupac. Addigra a nap is felkelt és a ház népe ébredezni kezdett.
VIII.
Folti nagyon örült az új barátainak. Pár napja nem is remélte, hogy valaha ilyen jó sora lesz, mikor az erdőben és a faluban bolyongott elveszetten és éhesen. Haragudott régi gazdájára, amiért olyan kegyetlen volt, hogy magára hagyta, de szerencsére az ő története jól végződött. Szomorúan gondolt azokra a társaira, akik hasonló sorsra jutottak. Az erdei mókus szerint gyakori eset, hogy emberek elkergetik, magára hagyják állatkáikat. Egyik éjjel, amit az erdőben töltött, a mókus mesélte neki, hogy nemcsak kutyákat, de macskákat, madarakat, teknősöket, sőt egyszer még egy kígyót is elengedett valaki az erdő szélén. Ezeknek az állatoknak a többsége hozzá volt szokva, hogy az ember gondoskodott róluk, és amikor ez a gondoskodás megszűnt, elpusztultak. Amikor Folti rájuk gondolt, keserű vonyítás tört fel lelkének mélyéről. A szél felkapta a fájdalommal átszőtt panaszt és messzire vitte. Lassan becsatlakozott hozzá a környéken lakó többi kutya vonyítása is. Átérezték fájdalmát és ezzel fejezték ki, hogy együtt éreznek vele.
Gazdi és Apa is kiszaladt az udvarra, mikor meghallották. Érezték ők is, hogy Folti most nagyon szomorú és átölelték, simogatták, míg megnyugodott kicsit. Ahogy összenéztek a feje fölött, egyszerre mondták ki. :
- Marad!
Gazdi felállt és bement a házba. - Telefonálok... nem keresünk tovább. - szólt vissza Apának, aki biztos tudta miről beszél Gazdi, mert csak bólintott és tovább cirógatta Folti bundáját.
Nem telt el sok idő és egy autó fékezett a ház előtt. A Doktor csöngetett be hozzájuk, akivel az első nap már találkozott. Akkor nagyon félt tőle és most is tartott még egy kicsit, mert érezte, hogy miatta jött el újra. Jól gondolta, mert Gazdi mikor kilépett a házból, magához hívta Foltit és jól megragadta a nyakánál.
- Ne félj, nem bántunk! - nézett a szemébe Gazdi. - Észre sem veszed és készen leszünk.
- Az oltás meg is van - hallotta Folti a Doktor hangját - de most tényleg jó erősen fogja, mert a chip már jobban fog fájni neki. - hangzott az utasítás.
Igaza lett, fájdalmas szúrást érzett a nyakában. Az első döbbenet után megpróbált elugrani és maga lepődött meg a legjobban, mikor sikerült. Gazdi még utánanyúlt és dicsérően megpaskolta az oldalát.
- Nagyon ügyes kutyus vagy Folti! Bátran viselkedtél! - mosolygott rá, majd felegyenesedve átvett egy könyvecskét a Doktortól. Elbúcsúztak és kikísérte a kocsijához. Mikor visszajött, boldogan lobogtatta meg a könyvet Folti orra előtt.
- Tudod mit jelent ez, Foltikám? Mostantól végérvényesen és visszavonhatatlanul, hivatalosan is hozzánk tartozol! Senki nem vehet el tőlünk, még a régi gazdád sem! Velünk maradsz! Te kis, Papucsszaggató Folti!
Folti boldogan hallgatta, szívét majd szétvetette az öröm. Itt maradhat! Gyorsan körbe futotta az udvart. A korábbi fájdalmas vonyítást, örömmámorban úszó vakkantások váltották fel.
A nagy hangzavarra egyszer csak a macskák is előkerültek. A kúton eszegetve, fél szemmel Foltit figyelték. Folti vigyorogva futott feléjük a nagy hírrel.
- Maradok! Már ide tartozom! Egy család lettünk! - újságolta nekik egy szuszra.
Tomasz és Kormi összenéztek, néma párbeszédet folytattak, majd Tomasz komolyan odafordult Foltihoz.
- Egy valamiről elfeledkeztél! Mi még nem fogadtunk be. Már pedig, ha mi úgy döntünk, nagyon megkeseríthetjük az életedet! - fenyegette meg Foltit, aki elszontyolodva nézett vissza rá.
- Mit tegyek, hogy megbékéljetek velem? Én igazán szeretnék veletek összebarátkozni, de ti folyton tekeregtek, sosem vagytok itthon. Higgyétek el, tényleg nem bántalak benneteket! - bizonygatta Folti.
- Az, hogy sokat eljárunk hazulról, nem miattad van! "Szezon" van öregem, itt a tavasz, a levegő tele van szerelemmel, a cicalányok olyan... khm... de ez most nem tartozik ide! - rázta meg magát Tomasz. - Ami azt illeti, lenne pár feltételünk! - jelentette ki végül határozottan. Kormi nem szólt, csak figyelmesen hallgatta a beszélgetést.
- Először is. Sosem kergetsz minket, mert azt ki nem állhatjuk! - sorolta Tomasz, Folti bőszen bólogatott. - Másodszor, sosem avatkozol a vitánkba, ami mondjuk elég gyakori... - sandított Tomasz Kormira, majd visszanézett Foltira, de ő továbbra is csak bólogatott.
- Mindig megosztod velünk az ételedet! - Itt tartott egy kis szünetet a felsorolásban, mert látta, ez már nem tetszik annyira Foltinak.
- Ne légy smucig! Láttam mekkora adagokat kapsz minden nap! Még meg is köszönöd, hogy besegítünk, különben elhíznál, mint egy disznó! - ripakodott Foltira.
- Mi lenne, ha ezt módosítanánk egy kicsit? Mondjuk... megehetitek a maradékomat? - alkudozott Folti.
- Rendben! - vágta rá Tomasz és Kormi egyszerre. Kormi látva, hogy Folti hajlik az egyezkedésre, lelkesen kapcsolódott be a beszélgetésbe.
- És ha nagyon hideg van, megengeded, hogy hozzád bújjunk! Mindketten! - vette át a szót Kormi és lélegzetvisszafojtva várta a választ.
- Magától értetődő! - vágta rá Folti. - Még valami?
Tomasz és Kormi újra összenéztek, majd szó nélkül lehuppantak a kútról Folti mellé.
- Ennyi. - mondták, majd dorombolva simultak Foltihoz, hogy megpecsételjék az új barátságot. Folti boldogan fúrta fejét a puha cicabundába. A sok kutyapuszitól a két kandúr pillanatok alatt nyáltól csöpögő rongycsomóvá változott.
- Mégis lenne még itt valami...- kezdett bele Tomasz, de Folti közbevágott.
- Késő! Különben sem egyeznék bele soha. Imádlak puszilgatni benneteket! - mondta vigyorogva.
Különös módon a macskák annyira nem tiltakoztak...
IX.
Aznap este Tomasz és Kormi nem ment el otthonról. Elhatározták ugyanis, hogy nagy bulit tartanak Folti tiszteletére. Meghívták rá az egész Sün galerit és még pár ismerőst a szomszédságból.
A kerítés túloldaláról ott volt Lady, a szomszéd vizslahölgy, akit korábban már látott és most végre megismerkedhetett vele. Megtudta, hogy Lady, Karcsi nagy szerelme volt, rengeteg ajándékot kapott tőle. Gazdi egyszer nagyon megharagudott, mert Karcsi az ő kedvenc, csillogó kövekkel díszített, piros papucsát vitte el szerelmi zálogul. Többet nem is rakott ki semmit száradni elérhető közelségben... Lady már nagyon idős volt, kicsit süket is és hamar elfáradt, ezért rögtön a megérkezése után leheveredett, és míg hallgatta a többieket, közben el-elbóbiskolt.
Tomasz és Kormi barátnői - ők voltak a legtöbben - egy fa tetejéről szemlélték a társaságot. Ott volt köztük Mici is, Folti rögtön felismerte. Ordenáré nyivákolásuktól zengett a környék. Végig veszekedtek, prüszköltek, fújtak egymásra, de Foltit ez most nem zavarta, örömében még ezt is elviselte.
Javában folyt a vígasság, mikor egyszer csak éles vakkantás hasított a levegőbe.
- Mi folyik itt? Csak nem buli? Engem meg sem hívtatok? - dörmögte egy mély hang, majd kilépett a sötétből egy bulldogforma, hatalmas, izmos kutya az utcai lámpa fényébe.
Egy pillanatra elhalt a beszélgetés, mindenki rettegve várta, mi lesz a folytatás. Aztán szép lassan megnyugodtak, mikor rájöttek, hogy a jövevény az utcán áll, míg ők a kerítés mögött biztonságban vannak. Ekkor már a sünöknek is megjött a hangjuk.
- Nem hívtunk, mert veled mindig csak a baj van Cudar! Jobb lesz, ha haza mész, ne csináld itt a balhét, mert megszúrlak - kötözködött Hegyes, de Folti félre tolta.
- Nem hívtunk, mert ez az én bulim és mi még nem ismerjük egymást. Folti vagyok. Téged hogy hívnak? Kóbor kutya vagy? - próbált barátságos lenni a félelmetes jövevénnyel.
- Nem vagyok kóbor. Itt lakom nem messze. Csak rossz a kerítés, így akkor jövök ki, amikor csak akarok. Ezek itt Cudarnak hívnak - intett fejével megvetően a többiek felé - de valójában Buksi a nevem.
Folti háta mögött halk vihogás indult el, ami végül orkán erejű röhögésbe csapott át. Mici majdnem lefordult a faágról nagy kacagása közepette, Kormi még épp el tudta kapni, mielőtt lezuhant volna.
- Bu... Buksi! Meg... hukk... kell dögleni! Hukk! Hallottátok? - csuklott nagyokat Hegyes. - Az év poénja!
Folti nem nevetett, bár valljuk be, nehéz volt megállnia, annyira nem illett ez a név a rettenetes pofájú, marcona ebhez. De ahogy a szemébe nézett, látta mennyire fáj Buksinak, hogy a többiek gúnyolódnak rajta. Eszébe jutott, mit érzett, mikor egyedül bolyongott a faluban és minden kutya kiközösítette, megugatta és elkergette, amikor pedig a legnagyobb szüksége lett volna egy barátra.
- Akkor én Buksinak foglak hívni. - jelentette ki, mélyen Buksi szemébe nézve. - És ha elfogadsz, szívesen leszek a barátod. - tette hozzá. A nevetés elhalt és mindenki csodálkozva bámult Foltira. Még Buksi is, sőt ő csodálkozott a legjobban.
- Elfogadlak?! Most viccelsz? Én lennék a legboldogabb, ha a barátod lehetnék! - csóválta a farkát Buksi lelkesen. - De mit szólnak hozzá a többiek? - intett fejével elkomolyodva Folti háta mögé.
Folti ekkor hozzájuk fordult.
- Szerencsések vagyunk, hogy mindegyikünknek van valakije. Kormi, Tomasz! - szólt a macskákhoz - Ti mindig csak veszekedtek, de igazából nagyon kedvelitek egymást. Na jó, ha éppen nincs Szezon! - tette hozzá látva, hogy Tomasz féltékeny pillantásokat vet Micire és Kormira. - Szavak nélkül is megértitek egymást. Összefogtok, ha bajba kerültök és kiálltok egymásért.
- Hegyes, Tüsi, Szuri, Szúrka! - fordult aztán a Galerihez. - Magatok ismertétek el, hogy magányos népség a sün, csak ti úgy döntöttetek, hogy együtt folytatjátok tovább. És milyen igazatok van! Együtt mindig könnyebb. Ott vagytok egymásnak jóban, rosszban. Nem gondoljátok, hogy minden állatnak kijár legalább egy jó barát?
A többiek csendben hallgatták Folti beszédét. Sokáig senki sem szólalt meg. Végül Buksi törte meg a csendet.
- Úgy látom, ők másképp gondolják. - mondta szomorúan. - Azért köszönöm, hogy felajánlottad. Elmegyek, nem állok közétek.
Azzal elfordult és leszegett fejjel elindult hazafelé. A csapat dermedten bámult utána. Folti már pont szemrehányást akart tenni a barátainak, mikor hatalmas sóhaj szakadt ki Hegyesből.
- Sok ez az én idegeimnek! Cudar! Akarom mondani... izé...Buksi! Gyere vissza!
Buksi lassan visszajött és a kerítés túloldalán egyenesen Hegyes orra előtt állt meg. Mélyen egymás szemébe néztek.
- Tudod, hogyan vakultam meg a bal szememre, igaz? - tette fel a kérdést csendesen Hegyes.
- Igen. Bütyök elkapott amikor.... - kezdte buksi, de Hegyes gyorsan a szavába vágott.
- Azt nem mondtam, hogy meséld is el! A lényeg, hogy emlékszel. - mondta és egy pillanatra maga elé meredt.
- Ki az a Bütyök? - kérdezte Folti suttogva a mellette álló Szúrkát. Szúrka most nem volt tréfás kedvében. Aggódva figyelte a két ellenfelet és suttogva felelt Foltinak, közben még csak rá sem nézett.
- Bütyök volt Cudar legjobb barátja. Együtt laktak, együtt csatangoltak. Bütyök vakította meg Hegyest egy verekedés során. Szegény főnök alig bírt elmenekülni. Cudar akkor nem volt ott. Másnap Bütyök egy kamion alá került, miközben egy menyétet kergetett...
Folti nem szólt, csak bólintott, hogy hallotta a magyarázatot. Mindenki feszülten várta, mi lesz a beszélgetés vége...
- Akkor nem voltál ott. - folytatta Hegyes, Buksi csak bólintott. - Ha ott lettél volna...
- Nem engedtem volna, hogy bántson! - vágott közbe Buksi. - Az erőszak sose volt az én műfajom. Nem akarok én állandóan bajt okozni, csak olyan magányos vagyok mióta nincs Bütyök. Rátok pedig azért acsargok folyton, mert mindig kigúnyoltok és lenéztek, amikor én csak barátkozni szeretnék.
Hegyes mélyet sóhajtott, felszegte a fejét és csendben csak annyit mondott.
- Sajnálom, ami a barátoddal történt! Részemről semmi akadálya, hogy Foltival haverkodj és mi sem fogunk elkerülni ezután, ha megígéred, hogy nem bántasz bennünket!
- Megígérem és köszönöm! - vakkantott boldogan Buksi.
- Akkor köszöntünk a klubban Buksikám! - kurjantott Hegyes és a többiek felé fordult. - Mit álltok itt, mint a fatál? Nem hallottátok? A buli még csak most kezdődik! - rikkantotta és odacsörtetett süntársaihoz.
- Részünkről sincs akadálya, hogy néha benézz hozzánk! - egyeztek bele a macskák is, mire Folti vígan csaholva rohant újdonsült cimborájához.
- Köszönöm, hogy kiálltál értem! - hálálkodott Buksi. - Ezután te is mindig számíthatsz rám, megígérem! - fogadta meg ünnepélyesen, hálája jeléül.
- Szóra sem érdemes, jó okom volt rá. - felelte Folti és elmesélte, hogyan került a házhoz.
Mesélt a szenvedéseiről, a kitaszítottságáról, majd az új otthonába kerüléséről. A többiek vele sírtak és nevettek, miközben hallgatták történetét. Végül megállapították, mekkora szerencséje volt Foltinak, hogy pont ehhez a családhoz került, mert így rengeteg barátra is szert tett. Az este további része pillanatok alatt tovaszállt.
X.
Így teltek Folti napjai. Éjjel barátai, nappal a család társaságában. Gazdi és Apa már a gyerekeknek is megengedte, hogy simogassák, dögönyözzék, aminek Folti nagyon örült. Az összeszokás persze nem ment zökkenőmentesen, még sok szétrágott holmi és átugatott éjszaka tette próbára Gazdiék türelmét. Tomasz és Kormi is párszor kieresztette a körmét mikor Folti, a játék hevében, magáról elfeledkezve jól megkergette őket. Szerencsére a harag nem tartott sokáig és végül mindig kibékültek, hogy aztán következő nap újra elölről kezdődhessen minden. Egyedül a Sün galerivel nem került komolyabb összetűzésbe. Bármilyen forrófejű is volt Folti, a szúrós tüskék emléke még élesen élt benne és esze ágában sem volt kötözködni a kemény bandával.
Azért bármilyen jól ment Folti sora, egy kívánsága még nem teljesült. Szerette volna az erdei mókusnak is elmesélni, hogy igenis talált jóravaló embereket, akik befogadták és szeretik őt.
Lassan véget ért a tavasz, egész nap szép napsütés volt, a gyerekek kint játszottak a szabadban. Nem adták fel, hogy Foltit megtanítsák arra, hogyan kell az elhajított botot visszahozni, de ő nem engedett elveiből és csak azért sem futkosott egy vacak fadarab után. Hamar rájött, hogy elég, ha szépen pislog és hevesen csóválja a farkát, máris megkapja a hőn áhított jutalomfalatokat. Akkor meg főleg minek strapálná magát, nem igaz?
Most is tele hassal feküdt a járdán, közben néha elbóbiskolt, mert szerette volna kipihenni magát az este előtt. Nagygyűlést hívott össze. Barátai segítségét akarta kérni, hogy megtalálja az erdei mókust. Miközben terveket szőtt, próbált visszaemlékezni a találkozásukra. Fájdalmas emlékek törtek elő agya mélyéről, az erdő izgalmas illatára is tisztán emlékezett, de képeket már nem tudott felidézni.
Mikor besötétedett és az utolsó fény is kialudt a házban, megérkeztek barátai is, Buksi kivételével. Folti megvárta, míg mindannyian elhelyezkedtek és csak akkor mesélte el, mit szeretne kérni tőlük. Elmondta, hogy próbált visszaemlékezni arra, hogyan nézett ki a mókus és az erdő, de nem sikerült felidéznie. Végül várakozóan nézett társaira.
- Szívesen segítünk neked - vette át a szót Hegyes - de nincs könnyű dolgunk, ha semmire sem emlékszel... - nézett tanácstalanul a többiekre.
Mindenki a fejét vakargatta, töprengett - Lady persze már rég elaludt - végül Szuri állt elő egy javaslattal.
- Ha képekre nem emlékszel, próbáljuk meg az illatok alapján felidézni, merre is járhattál.
- Jó ötlet! Okos vagy Szuri! - kiáltott Hegyes, majd elbizonytalanodva nézett barátjára. - Hogyan is kell azt csinálni?
- Egyszerű. Csak idézd fel, milyen illatokat éreztél és mi kitaláljuk, hol találkozhattál velük. Kezdheted Folti! - bíztatta a kutyust.
Folti behunyta a szemét és erősen koncentrált.
- Virágillat. Kis fehér virágé. Azt hiszem, hóvirágnak hívják...
- Az sok felé nő! Így nem jutunk előbbre... - szontyolodtak el a többiek.
- De itt rengeteg volt, amerre a szem ellátott, mindenhol nőtt. Kaszálni lehetett volna! - jutott eszébe Foltinak hirtelen.
- Akkor az csakis a Gyöngyvirágos Tölgyes lehetett! Hurrá! - örült Kormi.
- De az az erdő hatalmas, hetekbe telne átvizsgálni. Esélytelen, hogy ennyiből rátaláljunk a mókusra! - sopánkodott Tomasz, aki már járt a fent nevezett erdőben.
Folti tovább erőltette az agyát.
- Nem messze tehenek voltak, megismertem az illatukat, mert az előző gazdám is tartott párat.
- Ez jó, ebből már ki lehet indulni! - lelkesedett fel Szúrka is. - Marha közel járunk, he-he...- dobott be egy faviccet is.
- Fenyő... fenyőfák is voltak! - ugrott be Foltinak.
- Tudom! Tudom hol van az a hely! - pattant fel Tomasz. - Induljunk! - adta ki a vezényszót, de senki nem mozdult.
- Megvan a hely, rendben. De még mindig nem tudjuk, melyik mókust keressük. - aggodalmaskodott Kormi.
- Majd kérdezősködünk, ha odaérünk! - vágta rá Tüsi, büszkén körbe nézve, hogy ő is hozzászólt a nyomozáshoz.
Akkor azonban egy sokkal nagyobb problémába ütköztek.
- Hogy a macska rúgja meg! Folti nem is tud velünk jönni! Be van zárva az udvarba. Hiába volt az egész, nem ér semmit, ha ő nincs ott! - eszmélt fel hirtelen Szuri.
A többiek csalódottak voltak, hogy egész estés nyomozásuk hiába volt, füstbe ment a kirándulás. Ahogy búsan lógatták a fejüket, nagy lihegve befutott Buksi is.
- Elnézést, nem tudtam előbb meglógni. - szabadkozott. - Miért gyűltünk össze?
Elmesélték neki a tervüket, a nyomozás eredményét és a szomorúságuk okát is. Buksi mélyen elgondolkodva törte a fejét.
- Megvan! Emlékszem! Mi is jártunk már ott gazdámmal korábban. Ott ér össze a fenyves erdő a tölgyessel. Van ott egy magasles is, amit a vadászok rejtekhelynek használnak.
- Igen, az az! Már én is emlékszem. Ott volt a mókus odúja is. De hiába tudjuk mindezt, mert én nem tudok az udvarból elszökni. - búslakodott Folti.
- Mit lógatod az orrod pajtikám? - hallatszott hirtelen egy vékony hangocska az almafáról.
Ahogy mind odakapták a fejüket, apró mókust pillantottak meg, aki óvatosan, a macskákat szemmel tartva, lassan lefelé kúszott a fatörzsön. Ahogy közeledett, Folti hirtelen megérezte az illatát és rögtön, minden kétséget kizáróan tudta, ez az ő mókusa.
- Te vagy az! - ugrált örömében. - Hogy kerülsz ide? Már azt hittem, sose látlak! Annyi mesélni valóm van! El sem hiszed, mennyi minden történt velem, mióta nem találkoztunk.
- Elhiszem. Pontosabban, tudom. - somolygott titokzatosan a mókus. - Nem tudtam levenni rólad a szemem, mikor nagy dérrel-dúrral tovább álltál, annyira eltökélt voltál. Elhatároztam, hogy követlek és végig a nyomodban voltam. Egészen eddig a házig. Akkor azonban történt velem egy kis baleset... és hát... - jött hirtelen zavarba a mókus.
- Baleset? Mi történt? - faggatták most már a többiek is.
- Én. - szólalt meg a fa tetejéről egy csodaszép mókuslány. - Egymásba botlottunk és... a végén együtt maradtunk. - pironkodott szégyenlősen.
- Gratulálunk! - hangzott kórusban lentről.
- Mi aztán tudjuk, mi a szerelem, így van Kormikám? - kacsintott Tomasz Kormira és a cicalányokra.
- Rendes volt tőletek, hogy beugrottatok! - szólt fel Kormi is a mókuspárnak, akikről kiderült, hogy a fiút Füttyösnek, a lányt Mandulának hívják, és hamarosan kibővül a családjuk pár mókusgyerekkel is.
Miután megtörtént a kölcsönös bemutatkozás, Folti elmesélte Füttyösnek, milyen kedves emberekhez került, így ő kénytelen volt beismerni, hogy talán tévedett és nem minden ember gonosz, akad köztük jóravaló is. Van, aki szereti az állatokat és védi, óvja a környezetét.
Jót beszélgettek, ám hajnalban a mókuspárnak indulnia kellett, mert úgy döntöttek, visszaköltöznek Füttyös régi szállására, a fenyves erdőbe.
- Ég veled kiskutya! - búcsúzott a kis mókus Foltitól.
- Ég veletek! Remélem, még látjuk egymást! - köszönt el Folti is, és hosszan figyelte a fáról-fára futkosó párt.
Miután a többiek nyugovóra tértek, Foltinak sokáig nem jött álom a szemére. Gondolatban még egyszer végigfutott az elmúlt napok történésein. A keserű emlékeket végleg kitörölte fejéből és új életét onnan kezdte számítani, mikor mostani családjához került.
Végül a fáradtság őt is legyűrte, de mielőtt lehunyta volna a szemét, még feltekintett a hajnali fényben lassan tovatűnő csillagokra.
- Köszönöm! - suttogta meghatottságtól elcsukló hangon.
Lehet, hogy már csak álmodta, de az utolsó pillanatban, mielőtt szeme lezárult volna, az egyik kiscsillag... mintha rákacsintott volna...
Vége
